1920. június 4-én íratták alá a Kárpát-medence egészére, mint istenadta geopolitikai egységre kiterjedő Magyarország halálos ítéletét a Nagy-Trianon palotában.
Hazánk az Osztrák-Magyar Monarchia részeként vesztesként került ki az első világháborúból. Mindazonáltal a Monarchia küldöttsége által 1918. november 3-án Padovában megkötött fegyverszünet aláírásának pillanatában hazánk területén egyetlen ellenséges, antant országbeli katona sem állomásozott, sőt, a magyar harcosok állottak idegen államok földjén. A fegyverszüneti megállapodás nem is érintette a történelmi Magyarország határait.
Időközben azonban az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, IV. Károly (1916-1918) király lemondott az államfői jogok gyakorlásáról, Budapesten pedig démoni politikai erők kerültek hatalomra a hazaáruló, arisztokrata mivoltát megtagadó, s a vörösökkel kokettáló Károlyi Mihály vezetésével. A történelmi katasztrófához tehát elsősorban a belső káosz, a nemzet természetes immunrendszerének céltudatos és szándékos meggyengítése vezetett, mintsem a háborús vereség.
A hazaáruló, antantbarát, destruktív politikai szekták hathatós közreműködésére elengedhetetlenül szükség volt, vagyis a szociáldemokraták (mai megfelelőit szocialistáknak nevezik), a polgári radikálisok (mai politikai örökösei a szabaddemokraták) és a Károlyi-párti (mai magyar nyelven az előbbi kettő együttesen) politikai kalandorok aktív közreműködése nélkül soha nem rabolták volna el kielégítetlen étvágyú szomszédaink hazánk területének csaknem háromnegyed részét.
Károlyi dicstelen országlását azzal kezdte, hogy amikor a cseh, a román és a szerb hadseregek állig felfegyverkezve készültek Magyarország megtámadására, s területe nagy részének meghódítására, leszereltette (!) a frontról hazatérő egykori közös, k. u. k. haderő magyar alakulatait. Ilyen lépés megtételére csupán két magyarázat kínálkozik: az illető politikus vagy nem beszámítható, vagy egyszerűen bitang hazaáruló. Károlyiék esetében ez utóbbi eset állott fenn, bár a vörös gróf kétségtelenül olyan kétbalkezes, alkalmatlan politikus volt, hogy legfeljebb Bajnaiékkal állítható történelmi párhuzamba. Az őszirózsás kormány hadügyminisztere, Linder Béla, aki nem akart többé katonát látni (éppen a „legmegfelelőbb” történelmi pillanatban) közönséges jugoszláv ügynök volt.
S Károlyiék után 1919. március 21-én még rosszabb következett: a Moszkvából pénzelt és irányított vörös terroristák kerültek puccsal az ország élére. Ekkorra már az egész Felvidék, sőt, az Északi-középhegység jelentős része (Balassagyarmat vidéke, Miskolc körzete és az egész Tokaj-Hegyalja) csehszlovák megszállás alatt állt, a románok a Tisza vonaláig törtek be, a szerbek pedig meghódították az egész Délvidéket, sőt, Baranya megyét és Tolna déli részeit is.
Ezért aztán, ha Kunék nem akartak rövid időn belül megbukni, hatalmuk fenntartása érdekében – s nem a nemzeti önvédelem okán – hadsereget kellett szervezniük, így került sor a sikeres északi hadjáratra, bár a katonák jó része és a volt k. u. k. hadsereg tisztjei éppen hazánk felszabadítása végett csatlakoztak a kommunisták által szervezett hadsereghez. Azonban a bolsevik vezetés az elért katonai sikereket sem tudta kihasználni: az antant hitegetéseit garanciának fogadta el a rezsim diplomáciai elismeréséről, így kivonta a Felvidékről a hadsereget.
Ezt követően rövidesen megbukott az első judeo-bolsevik horrordiktatúra, de sajnos nem a még szerveződőfélben lévő nemzeti hadsereg, hanem a Budapestre bevonuló románok zavarták el a Kun Béla vezette politikai alvilág képviselőit.
Innen már egyenes út vezetett a trianoni katasztrófához. Az 1920. januárjában gróf Apponyi Albert vezetésével Párizsba érkezett magyar delegáció érveiből semmit nem voltak hajlandók a győztesek méltányolni, hiába adta elő azokat Apponyi angol, francia és olasz nyelven. Még arról sem voltak hajlandók tárgyalni az antant képviselői, hogy a majdani határok mentén fekvő, etnikailag színtiszta, homogén magyar területek (Csallóköz, a Kisalföld északi része, Rozsnyó és Kassa vidéke, a Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad tengely) ne kerüljenek idegen uralom alá.
A trianoni tragédia következtében hazánk legértékesebb területei vesztek el, s került idegen uralom alá 3,5 millió nemzettestvérünk. A 325 ezer négyzetkilométer kiterjedésű Kárpát-hazából pedig megmaradt 93 ezer négyzetkilométer.
A Horthy-korszakban azonban még élt egy egészséges nemzettudat, nacionalizmus, s egyetlen politikai erő sem –beleértve még a szociáldemokratákat is – fogadta el a trianoni diktátumot megfellebbezhetetlen, végleges döntésnek. A magyar külpolitika első számú célkitűzése negyed századig a revízió, azaz Trianon felülvizsgálata volt, amely német és olasz támogatással részben meg is valósult.
Sajnálatos, hogy 1945 után ez a nemzetstratégiai cél teljes egészében lekerült a magyar külpolitika célkitűzései kelléktárából. A szomszédos államok érdekeit kiszolgáló, hazaáruló magyarországi politikai vezető réteg számára a legfontosabb külpolitikai kérdés az volt, hogy vajon mit fognak szólni a román, a szlovák a szerb stb. vezetők egy esetleges magyar diplomáciai lépés megtételekor. Mintha őket érdekelné, mi lesz a magyarországi reakció egy magyarellenes, diszkriminatív törvény megalkotásakor… A szlovákok például fütyülnek arra, hogy Magyarország mit szól a Benes-dekrétumokhoz, mi több, el tudták érni, hogy úgy csatlakozzanak az Európai Unióhoz, hogy e gyalázatos törvényeket ne kelljen hatályon kívül helyezniük. (Nem mellesleg ez az unió szégyene is egyben.)
A magyarság 1920 óta megjárta a maga Golgotáját. Az utódállamok vezetése ott ütötte-verte véreinket, ahol csak tudta és lehetősége volt rá. A második világháború végén pogromokat, véres népirtást rendeztek a szerbek a Délvidéken, a románok Erdélyben, a szlovákok a Felvidéken, de békeidőben is diszkrimináció sújtja őket.
Az igazi, tragikus horizontot azonban az jelenti ma nemzetünk számára, hogy a legegyenesebb úton haladunk egy második Trianon felé.
A magyarirtó politikát folytató jelenlegi budapesti kormány mindent megtesz azért, hogy nemzetünk a lehető legrosszabb gazdasági, emocionális, mentális és egészségi állapotba kerüljön. Ellenben semmit nem tesz a fenyegető demográfiai katasztrófa elhárítására, a fiatal házasok gyermekvállalásának elősegítésére, s mihamarabbi lakáshoz jutásának támogatására. Ellenkezőleg, mindennek az ellenkezőjén munkálkodik. Így aztán immár az a veszély fenyegeti a csonkaországi magyar népességet, hogy amennyiben a jelenlegi népesedési tendencia változatlan formában fennmarad, esetleg romlik is valamelyest, 2050-ben már csak 8 millióan leszünk, és inkább nem folytatom.
Eközben teljes erővel folyik hazánk gyarmatosítása, Simon Peresz arcátlan módon bejelentette, hogy izraeli cégek és üzletemberek felvásárolják Magyarországot. Ennek minden jelét tapasztalhatjuk is nap mint nap. Ezen kívül a magyar népesség arányának csökkenésével párhuzamosan viszont dinamikusan növekszik a cigányságé, ráadásul – akár a legtöbb nyugat-európai ország – hazánk is lassan célpontjává válhat különböző ázsiai és afrikai eredetű bevándorlóknak, miképpen az uniós bürokraták s itthoni lakájaik már meg is fogalmaztak milliós nagyságrendű betelepítésekről szóló migrációs elképzeléseket.
Amennyiben a jelenlegi demográfiai trendet nem sikerül belátható időn belül drasztikusan megváltoztatni népünk javára, abból nagy baj fog hazánkra származni. Egy esetleges több milliós betelepülés esetén Magyarország elveszíti európai, magyar és keresztény jellegét, s egy etnokulturális posvány jön létre Európa közepén. Ez még Trianonnál is fenyegetőbb veszedelem, hiszen 1920-ban „csak” az történt, hogy nemzetünket öt állam határai közé szabdalták, most viszont nemzeti és biológiai létünk, fennmaradásunk kerülne végveszélybe. Egyáltalán tágabb perspektívába helyezve a dolgot, a fehér faj kerül a kipusztulás szélére Európában.
Természetesen az is egy ordenáré hazugságnak bizonyult – miképpen az előre sejthető volt –, hogy az uniós csatlakozás a határok légiesítésével, s az ottani jogi normák kötelezővé tételével mintegy automatikusan megoldja a nemzetiségi problémákat, így a magyarkérdést is.
Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük: semmit sem oldott meg. Idegen államok fennhatósága alá kényszerített testvéreink sorsában, a kollektív nemzetiségi jogok elismerésében, az autonómia tekintetében csak akkor következhet be pozitív, optimizmusra okot adó fejlemény, ha a mindenkori magyar kormány következetesen és határozottan, az uniós és egyéb nemzetközi kapcsolatait kihasználva, kőkeményen fellép az összmagyarság érdekében, s felveti 65 esztendő után a határrevízió kérdését.
Ugyanis helyettünk senki sem fogja ezt megtenni. Olyan gyalázat, mint amelyet velünk szemben elkövettek 89 évvel ezelőtt Trianonban, egyetlen európai nemzettel sem esett meg, kivéve a lengyeleket, akiknek országát a 18. század végén háromszori felosztás után letörölték a térképről, ám az ő helyzetük annyiban mégis jobb a magyarokénál, hogy éppen az első világháborút követően helyreállították államukat. Éppen ezért van óriási jelentősége a trianoni évfordulóval csaknem egybeeső európai parlamenti választásoknak, hogy végre olyan politikusok kerüljenek ki Brüsszelbe, akik következetesen a magyar érdekeket képviselik, s végre felvetik az európai nagyhatalmak képviselői előtt, hogy mi, magyarok Trianont nem tudjuk elfogadni, és tűrhetetlennek tartjuk, hogy csaknem 3 millió magyar – sajnos az egész Kárpát-medencére jellemző a népességfogyás – idegen, velük ellenséges állam fennhatósága alatt éljen.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
